abracsik

 

„A művészi ihletés mítosza... szem elől téveszti azt a
tényt, hogy a művészet istentisztelet, s azt a téveszmét
hirdeti, hogy a művészet az ember teremtő cselekedete.”

Calvin Seerveld

A kommunikációs központ

Talán ma furcsán hangzik, de 1985-ben a Zeneakadémián folytatott tanulmányaimat tettem kockára azzal, hogy alapvetően konszonáns harmóniákat – sőt, vakmerő bátorsággal dúr és moll akkordokat – alkalmaztam saját szerzeményeimben. 1994-ben a legbefolyásosabb zenei közírónk (jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának az elnöke) egy álnéven írt recenziójában – alkotásom művészeti üzenetébe politikai összefüggéseket belemagyarázva – „rákosista és barbie-babás”-nak minősítette diplomamunkámat, az I. szimfóniámat. Különös, hiszen 1964-ben születtem, és 1983-ig a Vajdaságban éltem. Soha nem politizáltam, és nem szerettem a Barbie-babákat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány szép zenekari hangzás miatt Magyarországon – 4 évvel a rendszerváltás után – szürreális politikai megbélyegzésre adhatok okot. Ha csupán velem történt volna ilyesmi, és nem lenne ma is aktuális a valós vagy vélt (művészet)politikai okok miatti kiközösítés kérdése, akkor most nem ragadnék tollat ...

Négy évesen kezdtem zenét szerezni. Zeneakadémista korom óta (a nyolcvanas évek közepétől) az ún. komoly kortárs zenéről vallott nézeteim alapvetően nem változtak.

Időközben világszerte biztató tendenciák bontakoztak ki, így már nem vagyok egyedül a „merészen hagyománytisztelő” úton. 1985-höz képest a volt szocialista blokk országaiban nemcsak templomba lehet büntetlenül járni, hanem szép dallamokat is írhatunk, bár Magyarországon az utóbbinak azért még ma is lehet megbélyegzést provokáló következménye.

Az alkotói bátorságra íme egy örvendetes példa a közelmúltból. 2014. áprilisában Kossuth-díjas zeneszerzőnk, Vajda jános Cantus Firmus – A megtartó ének c. művének budapesti bemutatóján (Zeneakadémia, Nagyterem) az alábbi sorokat olvashattam a műsorfüzetben: „Nem valamilyen eddig soha nem hallott hangzástól válik kortárssá valami – így tartja Vajda János – hanem attól, ha ezeket a szerzőket kortársunknak tudjuk tekinteni. Az ember alapvetően ugyanaz maradt, mint két-háromszáz éve, ugyanazok a kérdések izgatják: az élet, a halál, a szerelem. A technika ugyan rengeteget fejlődött, de ugyanazok az érzelmeink, fájdalmaink, örömeink. A zeneszerző úgy véli, Pálóczi vagy Csokonai igenis a kortársaink, és a zsoltárokat sem véletlenül énekeljük még ma is.”

Az idézett mondatok válasznak tűnnek egy képzeletbeli kérdésre. Olyan, mintha valaki ezt kérdezte volna a szerzőtől: „Művész Úr! Ahelyett, hogy Ön is az emberiség fejlődését szolgálná és utánérzések helyett valódi, élő, kortárs zenét komponálna, Önnek miért okoz örömöt a múltbarévülés?” Valójában erre a kérdésre válaszolt Vajda János. Szerintem a titokzatos kérdező egy láthatatlan „modernista szellem”, aki minden „tiltott zónában” keresgélő zeneszerzőt megkísért, és – papagáj módjára – felteszi ugyanezt a kérdést. (Rövid ideig engem is zaklatott, de aztán abbahagyta, talán megrémült ...)

Néhai tanárom, Bozay Attila zeneszerzés órán egyszer elmesélte, hogyan vívódott önmagával fiatal korában. Első operáját a tűzbe vetette. Csak nemrég értettem meg, hogy szokatlan cselekedete egy megtisztulást jelképező szertartás, egy tűzáldozat volt, melyet (leendő) tanítványai érdekében is meg kellett tennie. Halála évében, 1999-ben Madách Imre Az ember tragédiája alapján íródott Az öt utolsó szín c. operája a Magyar Millenniumi Operapályázat győztes darabja lett.

Úgy tűnik, a szellem az Erkel Ferenc és Érdemes Művész-díjjal kitüntetett Selmeczi György zeneszerző-karmestert, a Színház- és Filmművészeti Egyetem docensét sem kíméli, aki a saját, több évtizedes „modernista” életművét megkérdőjelezte és „elpakolta” a nyilvánosság elől. Talán éppen a kísértetjárásnak köszönhető a Spiritiszták című operájának a keletkezése, amely idén lett bemutatva a Magyar Állami Operaházban. A műsorfüzeben a helyzet hasonló. Az ominózus kérdés sehol sincs leírva, de Selmeczi a titokzatos kérdezőjének korábbi esküjére hivatkozva, magától válaszol: „Gesztusközösség és játék – erre esküdtem fel, amikor elkezdtem operát írni. És amíg még megadatik, hogy írjak, ez lesz a vezérelvem.”

Vajda és Selmeczi szavait továbbgondolva az a véleményem, hogy historizmus (az elmúlt korok stílusai utánzásának, újraélesztésének jelensége) nélkül modernizmus sem létezhetne. Szerintem a historizmus és a modernizmus nem ellentétes fogalompár, hanem a környező világgal összhangban, és egymással pedig szimbiózisban élő, összeillő „házaspár”, melyet csak spekuláció szintjén lehet különválasztani egymástól. A valós életben (jobb esetben) mindig kéz a kézben együtt járnak. Erre építészeti példa a Zeneakadémia, a Vigadó és a Kossuth tér gyönyörű és funkcionális felújítása.

Végső soron a modernizmus nem a XIX. században, hanem 4 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor az ember két lábra állt. Folytatódott a tűz használatával, a kerék felfedezésével, a beszéd, a zenei többszólamúság kialakulásával, tehát az emberiség valamennyi korszakában – mint a fejlődés egyik mozgatórugója – folyamatosan jelen volt és jelen van ma is. A XX. század második felében azonban különös dolgok történtek a művészettel ...

Több mint 1000 (!) opera-, balettelőadást és hangversenyt meghallgatva nemrég felmerült bennem a gondolat, hogy talán érdemes lenne a kortárs zenében összehangolni az erőfeszítéseket a zsákutcából való kijutás érdekében. Így született meg a Communication Center for Contemporary Music – nyers fordításban Kommunikációs Központ a Kortárs Zenéért –, a maradandóságot az egyik legfontosabb szempontnak tartó „historikusan modern, budapesti, nemzetközi intézmény” ötlete.

A CCCM az európai zenei hagyományokat ápoló, a (több évezredes) művészeti folytonosságot képviselő, intuitív művészek és a véleményt nyilvánító közönség jövőépítő fóruma.

Mindazokat a fejlett művészeti tudatot létrehozó értékeket, melyeket világszerte a zeneszerzők és a véleményformáló szakemberek (zeneesztéták, előadóművészek, intézményvezetők, managerek) az előző század második felében – jóhiszeműen, de célt tévesztve – egy „(új) zenei tudat művelése” címszó alatt szisztematikusan lebontottak, csak közös összefogással leszünk képesek újjáépíteni.

A maradandóságról

Amennyiben elfogulatlanul vizsgáljuk az utóbbi 70 év nemzetközi termését, megállapíthatjuk: a kortárs zene problémája ott gyökerezik, hogy az alkotás természetes, intuitív folyamatára rátelepedett az elme és az ego burjánzása, sőt dominanciája, mint kontraintuitív művészeti attitűd. Legtöbb esetben az elsődleges komponálási tényező már nem a hallás, hanem valami más: spekulációk vagy matematikai számsorok hangzóvá tétele, absztrakt vagy intellektuális fogantatású ötletek, szerzői modorosság vagy rögeszme, kontrollálatlan írási kényszer, bárminemű ideológia, esetleg megélhetési vagy kultúrpolitikai megfontolás. A felsoroltak vagy azokhoz hasonló, a művészeten kívül álló szempontok uralma miatt érezhetjük úgy, hogy a kortárs művek többsége – a látszólagos bonyolultság ellenére – összhatásában hiányérzetet kelt. A végeredmény általában „egydimenziós” (deszakralizált).

Közönségként hozzászoktunk ahhoz, hogy a nagy mesterek remekművei „térhatásúak” (szakrálisak). Ezzel szemben nem tudunk mint kezdeni egy „vonallal”. Nem értjük, hogyan lehetne egy „vonalat” „térként” (katarzisként) megélni.

Persze az is lehet egy megoldás, ha szakmai előadások és publikációk által megpróbáljuk elhitetni a közönséggel, hogy a „vonalban” mégiscsak „tér” lakozik. Talán így megnyilvánul a többi „dimenzió”. Vagy: hirdessük azt, hogy a katarzis egy (elavult) illúzió, mert a „tér” (a transzcendens világ) valójában nem létezik. A kőkemény realitás maga a „vonal”, és ezt az egyetlen „dimenziót” érdemes egyre jobban megismernünk (a katarzis helyett). Hátha ezt jobban elhiszi a közönség.

A CCCM harmadik utat választ: beszéljen inkább a zene! Célkitűzése olyan remekműgyanús zeneműveknek a felkutatása és fókuszba állítása, melyek a fül, a lélek és a szív áldásos közreműködésével is íródtak.

Véleményem szerint leginkább a többsíkú, „többdimenziós” – az intellektuális élményen túl az érzelmeinket és a lelkünket is megérintő – művek képviselhetnek maradandó művészeti értéket, a természetes szelekció következtében leginkább ezek közül maradhatnak fenn darabok.

A XX. század kritikája,
avagy miért unjuk a horrort?

A művészetben a XX. század tovább terpeszkedett a XXI. századba, és 2014-ben (alattomosan) még mindig tart. A haladás ellenzői buzgón azon munkálkodnak, hogy ezt az időszakot az idők végezetéig kitolják. Egyszer talán tényleg vége lesz a XX. századnak, és akkor – reményeim szerint – a zene újra meg fog szépülni.

A világot járt és sokoldalú, Liszt-díjas, Érdemes Művész karmesterünk, Kesselyák Gergely ekként vélekedett erről a Muzsika 2013. augusztusi számában megjelent interjúban: „Mintha olyan nemzetközi nyomás is volna a komponistákon, hogy ha nem írnak nehezen érthetőt, akkor a zenéjük nem elég igényes. Kommersz.”

A „nehezen érthető” kortárs alkotásoknál alapvető minőségi problémák is felmerülhetnek. Az amorf és zavaros hangzásokon túl gyakori jelenség, hogy nemcsak egyazon mű más-más részei hasonlítanak egymásra, hanem az is jellemző, hogy az alkotó különböző opusai – a frappáns címek közötti különbségektől eltekinve – egymásnak az utánérzései. Sőt, időben és térben egymástól távol élő szerzők műveit meghallgatva is lehet olyan benyomásunk, hogy egyetlen „szellem” tollából származik az összes bántóan disszonáns zene. Ennek oka, hogy ezek az alkotók a művészi kifejezés végtelenül változatos színpalettájából csupán egyetlen színt, a „szürkét” alkalmazzák a gyakran nihilista és lehangoló mondanivalójuk közlésére. Ez nem csak a saját véleményem: Gyöngyösi Levente, Erkel- és Bartók-Pásztory-díjas zeneszerző is „szürkének” érzékeli ezt a sajátos zenei koloritot.

Általánosságban a „modern” művek a krimi- és a horrorfilmek aláfestő zenéire emlékeztetnek. A teljesen jogos asszociáció felvetése Orbán György Kossuth-díjas zeneszerzőtől származik, a kommerciális filmipar („vérgőzös, csak 18 éven felülieknek” tagozata) bankszámlán kimutathatóan is a disszonáns hangzásokból él.

A fárasztó monotóniára és a horrorfilmeket idéző hangulatra egyaránt létezik a zeneelmélet síkján is megfogalmazható, logikus magyarázat.

Az egyhangúságért leginkább az ún. tizenkétfokúság okolható. Az európai, és egyben a nyugati civilizáció hangrendszere 12 különböző hangból áll, a zeneérzetünk alapja a tonalitás (a hangok közötti hierarchikus rend) és az ebből adódó harmóniák (hármas- és négyeshangzatok) ősi zenei törvények szerinti váltakozása. A kellemetlenül disszonáns művek azon túl, hogy nélkülözik a tonalitást, azaz atonálisak (a szerzők a 12 hangot egyenrangúnak tekintik, a kommunizmus szellemiségében ezt a rendszert vallják tökéletesnek), mind vertikálisan (együtthangzásban), mind horizontálisan (dallamként) percenként akár több tucatszor is „elhasználják” a 12 hangot, azaz a teljes hangkészletet. Az összes hang szinte állandó jelenléte miatt nincs lehetőség időnként új hangokkal, új harmóniákkal, új hangnemekkel felfrissíteni a zenei folyamatot. Kesselyák Gergely szerint: „Amikor egyenlővé teszünk 12 hangot, Istent játszunk. Nem kell. A világ meg van teremtve, és a zene is.”

Az is monotóniát eredményez, ha a szerzők az ősi zenei törvényeket figyelmen kívül hagyva a saját agyszüleményeiket tekintik a zenei univerzum alapjainak. Például a hang fogalmát – a „humanizmus”, az „egyenjogúság” és az „igazságosság” ürügyén – kiterjesztik különböző zörejekre és zajokra, melyek a komponálási folyamatban a 12 hanggal azonos státuszt kapnak. Az erőfeszítések azonban hiábavalónak tűnnek. A „gazdagabb” hangkészlet ellenére sem tudnak markánsabb kontrasztokat létrehozni, csupán a halkabb és a hangosabb szakaszok váltakozását érzékelhetjük. A nagyobb lélegzetű koherens formák érzetét szinte lehetetlen megvalósítani, műveik az érzelmi mondanivaló szempontjából igen sivárnak hatnak. A közönség csalódott és a széket kaparja.

A szerzők egy része a lelke mélyén tisztában van a „modernizmusból” eredő torzulásokkal, ezért csak rövidebb műveket merészel írni. (A Zeneakadémián egykor szállóige volt: „Ha már rossz, legalább legyen rövid!”)

A horrorfilm érzet pedig abból adódik, hogy a tonalitás hiánya és a feloldatlan zenei feszültségek halmozódása miatt a hallgató ösztönösen a Sátánnak tulajdonított dolgokra asszociál: a káoszt, a bizonytalanságot, a középpont nélküliséget, a magányt, a reményvesztettséget, a félelmet, a szenvedést, a gonosz jelenlétét, a fekete mise hangulatát idézi meg benne. Talán nem véletlen, hogy a legsikerültebb atonális művek érzelmi üzenetei a katarzis, a remény és a vigasztalás helyett a rituális (ön)gyilkossághoz, a halálhoz, a halállal kapcsolatos szertartásokhoz, az ördöghöz kapcsolódnak vagy egy város, egy civilizáció pusztulásáról szólnak. Ezt az asszociációt időnként a művek (kiforgatott) címei is elősegítik. Leginkább a mai zeneesztéták rajonganak az efféle művekért. Tőlük kérdezem: miért pont a bomlasztás diadalát tekintik a kortárs művészet csúcsának?

„Radioaktív” zene?

A nyugati civilizációban hivatalos és alternatív csatornákon egyaránt terjed – a magyar köztudatba Hamvas Béla által hozott – az ősi kínai bölcsességen alapuló nézet, mely szerint a kakofón (kellemetlenül disszonáns) zenéket író szerzők – a saját legjobb szándékuk ellenére vagy öntudatlanul – az univerzumban tapasztalható diszharmóniát erősítik és a káoszt növelik.

Mielőtt megkérdőjeleznénk az első olvasatra falsnak tűnő összefüggést, vegyünk figyelembe legalább egy múltbéli tapasztalatot. A radioaktív anyagoknak a sötétben különleges foszforeszcenciája van, ezért a felfedezésüket követően – az újdonság varázsa miatt is – egy ideig ékszerként viselték azokat az emberek. Csak később derült ki, hogy rákkeltőek.

Megbízható tudományos kutatási eredmények hiányában ma még nem ismerhetjük azokat a hosszútávú, rejtett hatásokat, melyeket a tudatállapotunkra és a környezetünkre gyakorolhatnak az elgépiesedett civilizációnkra jellemző, negatív (hang)rezgések.

„Csupán a korunkat tükrözöm” – a kortárs művészek általában így mentegetőznek abban az esetben, ha a közönség alkotásaikat „csúnyának” találja. Az ősi kínai bölcsesség szerint azonban az univerzumban – alapesetben – rend van. A szerző nem a korát tükrözi, hanem a saját belső káoszát vetíti ki a világba, tovább súlyosbítva ezzel a környezete helyzetét.

Döbbenetes, hogy 70 év alatt alig akadt alkotóművész, aki hallgatott az ösztöneire és értette meg a közönség visszajelzésének – a „csúnyaságnak” – a mélyebb jelentését ...

El kellene gondolkodnunk azon, hogy mi a célja a mai „modernizmusnak” és mennyi köze van ahhoz a valódi modernizmushoz, amely jobbító és problémamegoldó segítőtársként mindig is jelen volt az emberiség fejlődésének történetében.

Hogyan tovább?

Az ősi kínai bölcsességben említett elv egy latin közmodásban is megfogalmazódik: „Lupus est in fabula.” (Magyarán: ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik.) Az imagináció teremtő erejét a kereszténység és a népi hagyományunk is (el)ismeri. Mivel az elhivatott művész nem tükröz, nem ábrázol, hanem megjelenít, azaz teremt, remélhetőleg a másik irányba is hatással lehetünk a környezetünkre: harmonikus zenét írva talán jobban hozzájárulhatunk a világ és a hétköznapi életünk harmóniájához.

Végső soron a XX. századi (neo)avantgárd zenei irányzatok képviselői a mennyiség kultuszának hódoltak: újabbnál újabb hangzásokat és zeneszerzési technikákat fedeztek fel. A XXI. század, mint az előzőtől markánsan különböző, elhatárolódó korszak akkor fog ténylegesen elkezdődni, amikor a felhalmozott mennyiségekből képessé válunk új és életképes minőségeket létrehozni.

Elgondolkodtató, amit Orbán György vall a tonalitásról (a gravitációhoz hasonlítja), és érdemes összevetnünk azzal, amit Vigh Kristóf zeneszerző a honlapján sajátos ars poeticájában leír. Más magyar zeneszerzők műveivel együtt nekem úgy tűnik, hogy hazánkban is – a kor és a hely szellemének megfelelően – elindult egy ígéretes folyamat: valódi művészeti korszakváltás (divatosabb szóhasználattal: paradigmaváltás) küszöbén állunk.

Előbb vagy utóbb valahol a világban ki fog alakulni ennek az új szemléletnek a természetes középpontja. Magyarországnak jelenleg meg van a fogékonysága, a szellemi tőkéje, az ereje és az infrastruktúrája ahhoz, hogy néhány évtized alatt – zenetörténeti léptékben mérve ez rövid idő – ebben az új, harmonikus kortárs zenében (is) meghatározó tényezővé váljon. A magyar holisztikus klasszicizmus – angol nyelven The Hungarian holistic classicism – fogalommá, sőt, nemzetközi védjeggyé válhat. Persze az egyelőre nyitott szakmai és társadalmi kérdés, hogy a lehetőséget mennyire szeretnénk valóban a magunkénak tudni.

A holisztikus alatt a világot és a művészetet EGYBENLÁTÓ nézőpontot értem, a klasszicizmust pedig a fogalom tágabb jelentésében használom (nem a bécsi klasszikus stílusra gondolok).

Önmagában az új stílus és a jó szándék még együtt sem garantál automatikusan minőséget. A szerzőknek épp úgy meg kell küzdeniük minden egyes zenei hang valódi művészeti értékéért, mint elődeiknek.

Közhasznú célok

A CCCM fő küldetése a kortárs magyar zene hazai és nemzetközi presztízsének a fokozatos helyreállítása. Ennek a megvalósításáig szorgalmasan és céltudatosan megtett apró lépések révén kíván eljutni. A későbbiekben idegenforgalmi és kultúrdiplomáciai eredményeket is fel tudna mutatni. Reményeim szerint a CCCM hosszútávon ahhoz is hozzájárulhat, hogy a világ Magyarországot és a sajátos magyar gondolkodást még jobban megismerje és megértse.

Amennyiben minden (élő) kortárs magyar zeneszerző csupán egyetlen maradandó opus-t komponálna egész életében, akkor az emberiség egyetemes zenetörténete legalább 200 remekművel lenne gazdagabb ...

A CCCM experimentális, modern és formabontó: a kortárs zenében kialakult helyzetért az összes felelősséget a zeneszerzőkre hárítja.

70 év alatt a „modernista” szemlélet ugyan nemzetközileg is hivatalossá „avanzsálódott”, de még így sem tudott olyan eredményeket felmutatni, melyek reményt adnának arra, hogy a köztudatban a mindenkori kortárs művészet a méltó helyére kerülhessen a közeljövőben. Ez az oka annak, hogy – akár kockázatokat is vállalva – érdemes megpróbálkoznunk valami mással. A CCCM szándéka egy vállaltan szubjektív, de új szempontok szerinti szelekció.

De mi lenne a mérce? Talán szokatlannak számít, hogy a kialakult konveciókkal ellentétben – szerintem – a bűvös választóvonal nem a tonális és az atonális, nem az experimentális és a közérthető, nem a professzionális és a dilettáns, hanem az ihletett és az ihletre süket, „hallástalan” zene között húzódik meg. Véleményem szerint az atonális zene is képviselhet maradandó művészi értéket, amennyiben a hallás az elsődleges komponálási tényező. Az experimentális és a közérthető zenei irányzatoknak egyaránt lehetnek lélekemelő vagy kiábrándító megnyilvánulásai. A dilettáns kézzel megírt, de az ihletettség csíráját magában hordozó mű néha javítható, tehát esélyes. Ezzel szemben a „hallástalan” alkotás reménytelen, és emiatt javíthatatlan.

Az időtálló értékek felkutatása nem öncélú. Közhely, de valóban egy óriási szakadékot kellene áthidalni. Társadalmi összefogással, invenciózus megoldásokkal a CCCM azokat az „elhalt idegpályákat” kívánja regenerálni, melyek a régi időkben igen jól működtek a szerző-közönség és a zenemű-közönség relációban.

A CCCM további célja hozzájárulni egy olyan fundamentum musicalis, azaz egy olyan kortárs zenei közeg és alkotói légkör kialakulásához, amely inspirációt jelentene a szerzőknek remekműveik megírásához.

Első lépésben a CCCM mint cccm.hu

  • magyar nyelvű internetes újságként a témával kapcsolatos interjúkat és recenziókat közölne;
  • országos szinten hazánkban elsőként egy kalendáriumszerű, áttekinthető, könnyen kezelhető keresőprogramok segítségével (is) működő, egységes rendszerbe gyűjtené össze a kortárs zenei rendezvényeket és eseményeket (a vidéki szakközépiskolák zeneszerzés tanszaki koncertjeitől kezdve a fővárosi operaelőadásokig);
  • Budapesten és vidéken lakó önkéntes zenei munkatársak segítségével frissülne a honlap tartalma;
  • közvélemény kutatásokat végezne kortárs zenei rendezvényeken;
  • a begyűjtött adatokat feldolgozná és az eredményeket publikussá tenné;
  • YouTube videók válogatása révén – egyelőre a teljesség igénye nélkül – kísérletet tenne összegyűjteni a remekműgyanús műveket;
  • interaktív művészeti fórumként is funkcionálna.

Személyes ambícióm: a CCCM-et a lehető leghamarabb átadni a a fiatalok kezébe. Úgy vélem, elsősorban a megálmodás és az alapítás lenne az én feladatom.

A CCCM hivatalos, budapesti megnyitóját 2017. október 1-re tervezem. Addig is várom Önöktől a javaslatokat, ötleteket, kritikákat és bárminemű segítséget. Egy jobb és élhetőbb világ reményében ...

Király Dávid Zsolt

(Az írás fejezetei között a fejlécen olvasható MI A CCCM? gomb segítségével navigálhat.)

CCCM KEZDŐLAP